1-2 éve már stabil karácsonyi program nálam a Die Hard nézés. Elvégre egy ünnepi film, nem? Legalábbis az első rész. Mert John McClane azóta hosszú utat tett meg.
Az 1988-as első rész bombasiker volt. Az alaptörténet, a fordulatok, a poénok, az akciók, a karakterek, a színészek, egyszerűen minden betalált. A főhős, aki nem keresi a bajt, de mindig megtalálja. Egy viszonylag zárt térben, egyedül a rideg főgonosz és a sidekickjei ellen. A töketlen rendőrség, a beképzelt kommandósok, a törtető riporterek, a vicces mellékszereplők, az azonnal szállóigévé váló beszólások… Ja, és tegye fel a kezét, akinek az Örömóda és a gépfegyverek ropogása nem forrott össze örökre!
A film egy új műfaj alapkövét tette le, annak minden sztereotípiájával együtt.
A folytatás nem volt kétséges. A siker viszont igen. Ha a második rész csak az elsőt másolja, akkor elmarad a katarzis. Ha megpróbálnak még rátenni, akkor meg lehet, hogy túltolják, és azért nem lesz jó. De megoldották. Folyamatosan a néző képébe nyomják, hogy ez bizony egy második rész. A szereplők állandóan visszautalnak a Los Angeles-i eseményekre, és szerencsére több fontos mellékszereplőt is sikerült visszahozni, a poénokat pedig átmenteni. A főgonosz ugyan elmarad Hans Grubertől, de a történet még váratlanabb fordulatokat vesz, mint az első részben.
Máris kész a tökéletes folytatás.
Úú, a harmadik részekkel már nagyon kell vigyázni. Nagyon könnyű nagyon pofára esni. De megint megcsinálták a tutit! Érezték, hogy a nosztalgiából már nem lehet megélni. Kukázták az összes mellékszereplőt, viszont a történetet ügyesen hozzákapcsolták az első részhez. Aztán a másik utat választva rátettek egy lapáttal. McClane már az elején úgy néz ki, mint a mosott szar. A játszótér most már egy egész város. A gonoszok még több pénzt akarnak, és még nő is van köztük! Meg aztán van némi jellemfejlődés is, hiszen McClane először megy úgy a gonoszok után, hogy nem a felesége élete múlik rajta.
Zeus Carver pedig legalább annyira jellegzetes figura, mint Hans Gruber, vagy maga a főszereplő.
Negyedik rész? Az már necces szokott lenni. Akkor már inkább lecserélik a főszereplőt is, vagy a legújabb divat szerint rebootolnak. Mikor megjelentek az első hírek, hogy több, mint 10 év elteltével új rész készül, sokan megijedtek. A félelem azonban alaptalan volt. A történet nem annyira csavaros, mint az előzőek, de nagyon jól belehelyezi McClane-t egy olyan világba, amitől a leginkább idegenkedik. A gonoszok és a mellékszereplők is kevésbé emlékezetesek, de a beszólások ugyanúgy ülnek. A tempó egy kicsit lassabb, de az akció ugyanolyan őrült. És bár az elején úgy tűnik, hogy McClane most simán csak rosszkor volt rossz helyen, a végére megint személyessé válik a küzdelem.
Összességében elmarad az előző részektől, de még mindig benne van a Die Hard életérzés.
Azt viszont igazából senki sem érti, hogy az ötödik részt hogyan is gondolták. Az egész bevált receptet kidobták a kukába, és megpróbáltak csak a címből megélni. Az (eredeti) forgatókönyv összecsapott, teli plot hole-okkal. A történetben ugyan van egy-két fordulat, de lassú és kevés az akció. A karakterek nincsenek rendesen felépítve, az ellenség teljesen jellegtelen. Nincsenek jó szövegek, az pedig külön idegesítő, hogy McClane minden káromkodás helyén “Jesus”-özik egyet. Ha egy random akciófilm lenne, akkor popcornnal egyszer éppen elmenne, de így vállalhatatlan.
Úgy tűnik, hogy McClane megfáradt.
Pedig tervben van ám a folytatás. Sőt, a legújabb hírek szerint egy előzmény is. Na azt végképp nem kéne erőltetni. Egy tisztességes, adaptált forgatókönyvvel, egy rendes főgonosszal meg néhány sidekick-kel viszont helyre lehetne még billenteni a renomét. Ha Willis terve szerint tényleg Japánban játszódna a hatodik rész, abban nagy potenciál lenne. Egyrészt lehetne kapcsolni az első részhez, másrészt igen mókás lenne, ahogy McClane elefánt a porcelán boltban stílusban hentelné a nindzsákat.
Majd meglátjuk.
Yippee ki-yay, motherfucker!
Nekoblog 